A csípős őszi szél végigsöpört a horizonton. A nap első sugarai fényesen, de meleget nem árasztva világítottak a helyi köztemetőre. Baloghé Rozália Szelleme vidáman csücsült a XII. parcellabeli sírján. Csodálattal figyelte a rózsaszín  napfelkeltét - bár évek óta ugyanabból a szögből tekinthetett a napra, még mindig gyönyörűnek találta azt.
Körbepillantott; a parcellában még mindenki a testében van - konstatálta.
A Szellemek nem szeretnek kora hajnalban kibújni a hideg Testből, csak azért, hogy kint legyenek. Ennek holt példája Rozália baloldali harmadik szomszédja volt; Végh Imre Szellemét temetése napja óta nem látták. Sem Rozália, sem a jobb oldali sírkövét magának tudható Kézsy Irén, sem senki más.
Rozália elgondolkozva nézelődött. Eltelt egy újabb év - merengett. - Egy évvel idősebb lett a Szellemem... És végre...újra! - gondolta boldogan.
Néhány röpke órával később Rozália mér Irén tarsaságát élvezve ült sírkövén. Az évek során a nála néhány évvel fiatalabb Testű Irénnel jó barátnők lettek.
- Naa... Milyen nap van ma? - kérdezte bazsalyogva Irén.
- Ne is mondd! Már úgy várom! Végre újra láthatom őket...
- Én is várom, én is. Igen. A húgaimat és a sógoraimat...na, meg az unokaöcséimet is látnám már...
- És talán idén kapok azokból a gyönyörű krizanténokból - mondta izgatottan Rozália, de egy udvarias hang félbeszakította:
- Hölgyeim, hölgyeim! November elseje minden évben eljön. Eljött hát most is - mondta csitítólag, de kedvességgel az Irénnel szemben sírkövet foglaló Móricz László.
- Szép reggelt - köszöntötte Rozália parcellatársát. - Kérem, ne legyen ilyen közömbös! Hát ön nem várja, hogy újra láthassa a családját? -  kérdezte szenvedéllyel.
- De, hogyis nem, kedvesem. De nem kéne ennyire izgulnia. Ha esetleg nem jönnének... annál nagyobb csalódás lesz!
- De hiszem minden évben eljönnek. Ez idén sem lesz másképp - bizonygatta Irén.
- De ha eljönnek is, minek? - hallatszott Rozália másik oldaláról Dr. Wentzer Szellemének hangja.
- Ugyan már, József! Miért beszél ilyeneket? - vonta kérdőre Irén.
- Minden évben megismétlődik. Idejönnek, gyertyát gyújtanak. Aztán csendben állnak 1-2 percig, mintha számítana nekik valamit - dühöngött Dr. Wentzer.
- Miért ne számítana? Hiszen egyszer köztük éltél...
- Ne beszélj szamárságokat, Rozália! - vágott szomszédja szavába a mérgelődő úr. - Te is tudod, hogy nem szerettek. Elviseltek, de úgy kezeltek, mint egy szenilis vén barmot!
- Na de József! - hüledezett Irén.
- Ez az igazság! - fújtatott dühösen a Szellem.
- Rozália, megkérdezhetem, hogy honnan ismerték egymást Józseffel? - szegezte a vidám természetű szellemnek kérdését a szemben lévő nagy sírkövön éppen megjelenő fiatal Anna Szelleme.
Anna, és férje, Péter, nem rég foglalták el helyüket a köztemetőben. A fiatal hölgy eleinte szomorúan gondolt vissza Testi életére; pár nappal később azonban hozzászokott a Szellemléthez - amiben nagy segítségére volt férje jelenléte. A Szellem szomszédok néhány nappal a Testük temetése után megérdeklődték a haláluk okát.
- Szomorú történek a Testünké - mesélte fátyolos hangján Anna. - Amint a sírkövön is láthatják, Peti mindössze 26 évet élhetett a testében...
- Anna pedig csak 24-et fejezte be felesége mondatát a hallgatag Péter.
- Milyen fiatalok! - kommentálta Irén. - És ennyi idősen házasok voltak?
- Igen, bizony - mondta mosolyogva a férj.
- Szokatlan. Meg kell mondanom, Testem élete során azt tapasztaltam, hogy a fiatalok mostanában nehezebben és később kötelezik el magukat - mondta tudálékosan.
- Akkor mi a kivételek közé tartozunk - mosolyogtak egymásra a szerelmesek.
- De térjünk vissza a halálunk okához - vette vissza fátyolos hangját Anna. - Autó baleset volt. Az autópályán mentünk anyósomékhoz. Sűrű köd volt... Az orrunk hegyéig is alig láttuk el. Peti nagyon óvatosan vezetett. De a nedves aszfalton megcsúszott a kocsi...keresztben álltunk az úton. És Peti nem tudott időben megfordulni...valaki teljes sebességgel belénk jött.
- Igazán sajnálom - érzett együtt Rozália. Szimpatizált a szánalmat követelően rövid életű párral. Annával szívesen elcsevegett; Péter is a maga módján elnyerte Rozália rokonszenvét.
- Százszor mondtam már, hogy nyugodtan tegezz - mondta most kedvesen Annának. - Józseffel szomszédok voltunk egy évtizeden keresztül. Mígnem...
-...meghaltam - fejezte be József mogorván. - Jobb nekem így...de aztán néhány évvel később követtél...
- Igen, igen - bólogatott Rozália. - De milyen kellemes meglepetés volt, hogy megint szomszédok lettünk!
- Valóban - helyeselt az egyébként goromba Szellem.
- És megkérdezhetem - persze csak ha nem veszi tolakodásnak, kedves Rozália - hogy ön miképp hunyt el? - tudakolta roppant udvarias módon Móricz László.
- Nem veszem annak - biztosította Rozália mosolyogva.
- Hiszen a legtöbb parcella-társsal megbeszéljük ezeket - jelentette ki barátnője helyett is Irén.
- Igen. Nos...59 éves koromban a rák vitt el. Nem tudtam felépülni belőle.
- Hmm-mm..- hümmögött László. - Igazán sajnálom...ilyen fiatalon!
Rozália szomorúan bólogatott.
- Hát ön, Irén?
- A kolera vitt el.
- A kolera? Honnan a csudából kaphatott el kolerát?
- Kezdődik megint.. - morogta József Rozáliának, miközben Irén belefogott történetének mesélésébe. - Inkább visszamegyek a Testembe. Majd előjövök, ha ez a némber befejezte a fecsegést. - És ezzel eltűnt.
-...és a kutató csoportommal Kínába tartottunk - mesélte Irén a nagy figyelmet élvezve. Rozália már sokszor hallotta a történetet, de nem volt kedve visszabújni a Testébe. Inkább meghallgatta még egyszer azt a bizonyos történetet.
-...és ittam abból a folyóból. Fertőzött volt a víz, és elkaptam a kolerát. Nem volt semmi figyelmeztető jel, ugyanis mi a folyó sodrásával szemben haladtunk. Tőlünk feljebb volt a falu, ahol a folyót mérgezték a hullák...Szörnyű kínokat éltem át, mire meghaltam. Szerencsére a családom hazahozatta a testemet...képzelje csak el, milyen szörnyű volna, ha most a sok kínai között kellene ülnöm!
- Bizonyára nem lenne kellemes - bólogatott László, Anna pedig elszörnyedve hallgatta a történetet.
- És ön? - kérdezett vissza Irén.
- Őszintén szólva? Fogalmam sincs - mondta tanácstalanul László. - Egészséges voltam. Egyik nap lefeküdtem aludni, a következőn pedig nem keltem fel.
- Megrázó lehetett a családjának - suttogta Anna.
- Úgy hiszem, az volt - mondta csendesen László.
Csend állt be a társaságba; ez gyakorinak számított. A Szellemek elmerengtek, gondolkoztak.
Nemsokára József újra felbukkant - gondolván, hogy Irén befejezte a történet mesélést. Ez azonban a jelek szerint nem jelentett semmit; továbbra sem szólalt meg senki egy ideig. Aztán Péter hangja törte meg az őszi szél csendjét:
- Önök...ti gondolkoztatok már azon, hogy mi a következő állomás?
- Miféle állomás? - tudakolta László.
- Nézzék.... Nézzétek, én sosem hittem Testi életem során abban, hogy a halálunk után tovább élhetünk. Amióta meghaltam, megvilágosodtam. De...mi lesz akkor, ha elporlad a Testünk? Mi lesz akkor a Szellemünkkel? Hova kerül? És mi lett azokkal, akiknek a sírjaik is eltűntek már?
- Erre nem is gondoltam - suttogta Irén elképedve.
Mindenkit teljesen megdöbbentett a kérdés.
- Talán...ha a testünk nem nyújt meleget többé - mímelte lassan László a szavakat - akkor a lelkünk egy új emberben születik újjá.
- Vagy a mennybe kerül - motyogta Irén.
- De az is lehet, hogy az emberek közt fogunk bolyongani...céltalanul, otthon nélkül - suttogta letörten Rozália.
- Én azt tartom leglehetségesebbnek - mondta József - hogy megszűnünk létezni.
- De mint már mondtam - nézett Péter Józsefre - én sem hittem a halál utáni életben. Ön sem hisz most a halálon túli életen túli halálon túli életben, és talán ugyan úgy téved, mint én Testi életemben.
József csak mordult egyet, László pedig magában dünnyögve megjegyezte:
- Micsoda kacifántos beszéd!
- Nem hiszem, hogy újra emberek közé kerülhetnénk - jelentette ki József. Szavait Rozáliának címezte. - Tudod jól, hogy a temető az egyetlen hely, ahol láthatjuk az embereket. Ez a mi világunk. A temetőn kívül az embereké. Az nem a mi világunk. Nem mehetünk ki oda.
- Jön valaki - szólalt meg egyszer csak Irén. Mindenki némán figyelte a közeledő alakot. Ötvenes éveit élő, bajuszos férfi lépdelt egy szál virággal a sorok között. A Szellemek - mint mindig - most is némán figyelték az előttük elhaladó embert. A legnagyobb meglepetésükre a férfi Végh Imre sírjához sétált. Letette a gazos, gondozatlan sírra a virágot. Sóhajtott. Néhány percig némán bámulta a keresztet; látszott az arcán, hogy eszeveszettül pörögnek a gondolatai. Végül lesütött szemmel elfordult, és elsétált.
- Milyen érdekes - dünnyögte Irén. - Már tíz éve eltemették, és azóta nem járt nála senki...
Rozália egyetértően bólogatott. Vajon kije lehetett? - gondolkozott. - Talán a fia - mondta ki hangosan.
- A fia? Akkor miért tíz év után jönne először? - vonta fel szemöldökét Irén.
- Talán összevesztek valamin, még réges-régen, és csak most tudott neki megbocsájtani - vélekedett László.
- Vagy úgy volt a fia, hogy nem is tudott róla - mondta ki Rozália. Mindenki kérdőn nézett rá, ő pedig folytatta:
- Csak képzeljétek el. Mondjuk egy, a házassága előtti kapcsolatból. A nő terhes lett, de ezt valamiért nem közölte vele...Talán azért, mert elvett egy másik nőt. Megszülte a gyereket, de nem mondta meg neki, ki az apja. Vagy talán ő is férjhez ment, és mindenkinek magától értetődő volt, hogy az urától van a gyerek. Aztán felnőtt, és valahogy rájött... Kutatott... És megtalálta az apját.
 - Drámai történet - szólt először László. - Magának, kedvesem nagy érzéke van a meséléshez. Foglalkozott ilyesmivel?
- Kevesebbet, mint szerettem volna. Írtam egy könyvet, de nem tudtam befejezni. Elrejtettem...elrejtettem a kéziratokat a házban. Remélem egyszer valaki a családból - talán az unokáim, vagy a dédunokáim közül - megtalálja, és befejezi azt.
Jócskán elmúlt dél; egyre több ember keringett a parcellák között. Aztán egyszer csak Rozália számára ismerős csoport tűnt fel.
- Irén! Irén, odanézz! Itt jönnek - figyelmeztette izgatottan barátnőjét. Amaz oldalra kapta a fejét, és megpillantotta a közeledő családját.
- Húgaim! És az unokaöcséim! Az unokahúgaim! Nézzétek őket...Katát! Várandós az unokahúom! Móni húgom biztosan boldog, hiszem nagymama lesz.  Kata mellett az öccse, Zsolt, és a férje Gábor. Aztán Móni mellett a férje, Gáspár, mögötte Szandra húgom. Ő elvált a férjétől...nem tudom, azóta van-e új párja. Ha lesz, remélem elhozza egyszer hozzám. És a gyerekei: Enikő és Csilla. És nézzétek azt a kis csöppséget! Csili fia. Viszont a nevét sajnos nem tudom. Talán majd most...
Irén egy időre befejezte a szóáradatot, és minden figyelmét a családjának szentelte. Az egynéhány éves kisfiú a sír körül totyogott, míg anyja ölbe nem kapta. Kata a nagy hasával inkább nem hajolgatott; a többiek összekapkodták a faleveleket a sírról,  és virágot raktak a beépített vázába. Végül elhelyezték a gyertyákat, és meggyújtották őket. Csendesen beszélgettek. Aztán percekig álltak a márvány sírkő előtt, mielőtt távoztak volna. Irén csendben, nagy odafigyeléssel nézte őket. Mikor távoztak, folytatta a szóáradatot:
- Zsolt ujján jegygyűrű volt. Megházasodik! Encsi rövidebben hordja a haját, mint tavaly. Érdekes, de jól áll neki. Gáspár igencsak kezd őszülni...Móni befestette a haját vörösre...Kata feketére. Kislánya lesz. Csili fiát pedig Áronnak hívják. Aranyos kisfiú...nekem nem volt soha gyerekem....nem is sejtik, hogy milyen szerencsések - mondta keserűen. - Alig várom, hogy újra láthassam őket. Pedig csak most mentek el...
- Ne keseregjen, kedvesem. A Szellemlét hosszú. Elröpül hamar az az egy év. Év közben pedig bizonyára jön valaki, hogy rendbe tartsa a sírját.
- Igen, igen. Valaki mindig jön - szipogott Irén.
- Ne légy ennyire szomorú - próbált Rozália szavaival segíteni. - Lászlónak igaza van. Hamar elröpül az az egy év.
- Csak ne felejtsd el majd magadat is figyelmeztetni erre, ha eljön az idő, Rozikám - motyogta Irén. Rozália tisztában volt vele, hogy igaza van. Neki is szüksége lesz a mai nap folyamán lelki támaszra...
Egyre több ember jött-ment. Lászlóhoz eljött a felesége, Józsefhez az unoka öccse; az előbbi könnyes szemmel állt, a másik tanácstalanul. Az ifjú egy mécsest gyújtott, és letette a sírra. A hölgy egy nagy csokor virágot, rengeteg mécsest hozott. De ő nem egyedül jött; néhány perc múlva csatlakozott László özvegyéhez a fia és menye az unokáival együtt. sokáig álltak a sír ekőtt; néhányan sírtak is. Még nem törődtek bele; alig néhány hónapja vesztették el Lászlót.
Egy fél órával később Annához és Péterhez jött el a család: a szüleik, unoka testvéreik, testvéreik. A két édesanya egymást átkarolva sírt. A két fiatal Szellem nézte őket. Nézték csendben, majd Anna remegő hangon megszólalt:
- Én ezt nem bírom - mondta sírva, és visszament a föld alá Testébe. Péter utána ment; nem hagyta magára egy pillanatra sem.
Már kezdett szürke lenni az ég, mikor Rozália megpillantotta azokat, akiket már oly régóta várt.
- Itt vannak - suttogta. Tekintete a távolba révedt, a közeledő kis csoportra. - A lányom és a férje...a fiam és a neje...és az unokáim! A férjem...
Alig bírt szóhoz jutni.
- Hozott nekem krizantént...mennyi szép gyertya! Istenem, hogy megnőttek! Nézzétek a fiút... Aranyos kisfiú volt, és csinos fiatalember lett. Már felnőtt. Ő az egyetlen, akit ismerhettem.
Szünetet tartott, majd folytatta:
- A legnagyobb lány...ő a húga. Ő is felnőtt. 18 éves, ha jól számolom. Lehet, hogy 19. A lány, aki belé karol....ő a fiam legnagyobb lánya. A két kisebb pedig... a testvérei. Milyen fiús kislány! Látszik rajta. És hogy megnőtt a haja! Érdekes. Hosszú hajú fiús kislány. A lányom lánya pedig ha jól látom...igen! Befestette a haját.
Rozália elhallgatott. A családja rendezgette a virágokat, elhelyezte az új koszorúkat. A középső lány vizet hozott, és meglocsolta a sírra ültetett ibolyákat. Mindenki gyertyát gyújtott. Rozália férje sokáig rendezgette a sírt; látszólag azt akarta, hogy tökéletes legyen. Rengeteg gyertyát gyújtottak; különböző színű üvegeket hoztak neki. Rozália szívét melegség öntötte el; még így, halva is hogy törődnek vele! Mennyire jó volt látni a következő nemzedékeket...a leszármazottait. Megálltak a sír előtt; egymást átkarolva néztek a sírkőre.
- Minden évben megnézem az arcuk. Részletekkel, mindennel együtt megpróbálom az emlékezetembe vésni őket. Ezzel is megtudok valamit az életükről. Aztán következő évben újra alaposan megnézem őket...látom a változást rajtuk, hogy mennyit nőttek, öregedtek, változtak. Milyen kár, hogy...! Ezt sajnálom legjobban szánalmas életemben. Hogy nem lehettem ott, mikor az unokáim felnőttek.
Sötétedett. Csendben álltak. Egy hang bizonytalanul megszólalt:
- Menjünk.
És szépen lassan összeszedték a gyufákat, és a maradék mécsest.
Elmentek.
Rozália némán ült a sírkövén. Ugyan olyan szomorú volt, mint minden évben ez az esemény után. Újra és újra feltette magának a kérdést: miért? Miért volt ilyen gyenge a Teste? Miért nem bírta ki addig, még normális lenne?
Ha valóban létezik Következő Élet - gondolta keserűen - remélem az hosszabb lesz.
A csípős őszi szél végigsöpört a horizonton. A nap már réges-rég lenyugodott. Sötétség borult a helyi köztemetőre.
Baloghné Rozália Szelleme pedig egyedül csücsült a XII. parcellabeli sírján.